A MAGYAR KULTÚRA NAPJA

A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN ismét kezembe került KAPORNAKY GYULA kötete (2018), mely a "KÖKÉNYVIRÁG VAGYOK Az Őrség költőjének csokrokba gyűjtött versei". Ma nem tehettem meg, hogy útra keljek az Őrségbe, azonban olvasgatva a verseskötetet, gondolatban mégis elindultam, ott kötöttem ki.  

Szerencsés vagyok, mert ezúttal nincsenek korlátok, gondolatban utazhatok szabadon, térbeli és időbeli korlátok nélkül. Átélve az Őrség varázsát, a papírra vetett sorokat olvasva szárnyalhat a képzelőerő. Választottam a kedvenc helyeim, padjaim közül a most megosztott versekhez egy-egy olyat, ahol találkozik az olvasás és a tájban, természetben gyönyörködés öröme, vagy épp az épített érték fényjátékának varázsában gyönyörködés öröme. (Az alkotó művész - akiről szinte semmit nem tudunk, csupán azt, hogy a környéken, több helyen dolgozott, készítette a mára szerencsésen "megmentett freskókat", melyek nem a megszokott módon mesélik el a Bibliai történeteket.  

AZ ÉN SZÜLŐFÖLDEM 

Az én szülőföldem vadregényes környék, 

Hegyes-völgyes táját dús fenyvesek őrzik. 

Benne egész nyáron ezer madár dalol… 

Nem hiszem, hogy volna szebb vidék valahol?!

 Itt csobog a Kerka virághímes réten… 

Itt ered a Szala zöld erdő mélyében… 

Egy-egy falu lapul minden domb tövébe, 

Csak a tornya bámul a nagy messzeségbe… 

Nincsenek paloták; csak fehér kis házak. 

Akármerre járok, szebbet mégse látok. 

Zöldre festett zsaluk, orgonafás kertek: 

Álmodni sem lehet, soha ennél szebbet: 

Kékebb itt az Ég is, ragyogóbb a Nap is, 

Édes illata van a vadvirágnak is. 

Szebbek itt a felhők, szebbek a csillagok, 

Szebbek itt az esték, harmatos hajnalok… 

Szebb itt a hétköznap, szebb itt a vasárnap, 

Szebb a mosolygása itt minden kislánynak. 

Szebb a harangcsengés, szebb a dal, az ének, 

Kedves Őrség, nálad szebbet sohse kérek!

(Kapornaky Gyula)

Gondolatban felkeresem a Kömpe szeme kilátót, Szalafőn. Miközben várakozok a buszra, lapozgatok a verseskötetben, melyet a mintegy 1000 vers hagyatékból csokorba szedve ajánlja a tájjal ismerkedés következő témáját. Olvasom és magam előtt látom az Őrség téli táját. Vágyom arra, hogy visszatérjek télen. 

TÉLI ERDŐ AZ ŐRSÉGBEN 

Karcsú fenyők tűlevele 

hópihék közt szendereg, 

ébresztgeti gyémánt-hajnal 

fényével, ha rádereng. 

Mélyen alszik, csak a szellő 

suhogtatja néha meg, 

zivatar, ha havat sodor, 

csöndes sátra megremeg. 

Erdő szélén fehér ruhás 

nyírfák állnak őrködve, 

tar ágaik téli éjjel 

kapaszkodnak a ködbe. 

Dér és a köd rajtuk fészkel, 

a madár elkerüli, 

a kelő Nap ősz fejüket 

fényével megfésüli. 

Rigók helyett, száll 

a hangja a favágó motornak, 

éles, berregő fogától 

a fák földre hajolnak. 

Mélyen alszik most az erdő, 

madárfüttyös tavaszt vár… 

Varjúsereg kerülgeti, 

s egyre mondja: kár, kár, kár… 

(Kapornaky Gyula) 

Gondolatban tovább utazom és helyet foglalok egy olyan padsorban, ahonnan a beszűrődő fény mutat utat attól függően, mikor érkezem, hisz a fény szerepe meghatározó a veleméri templom freskóinak megértésében. 

VELEMÉR 

Itt ahol az Őrség 

határos Zalával, 

áll egy öreg templom 

hallgatag tornyával. 

A domb oldalában 

roskadt, fakult képe, 

ráncaiban bent ül 

ezer év emléke… 

Homlokán a freskók 

lassan el is fogynak, 

szomorú emléke 

a török félholdnak. 

Régi, bús időkről 

mesélnek a lombok, 

a táborok helyén 

maradt „török-dombok”. 

Veleméri lejtőn a 

földre hajolva 

a kidűlt sok „sőkfa” 

fájdalmát elmondja… 

(A keserű sikolyt 

az Idő elnyelte – 

alatta behorpadt 

az öreg domb nyerge.) 

…Lehullt a drótsövény, 

elrobbant az akna; 

megbékélten mereng 

a táj ráncos arca. 

(Kapornaky Gyula) 

A kötetet olvasgatva, úgy gondolom,  hű társam lesz felfedezéseim során. Várom, hogy újra úton lehessek....